Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy másik misztikus SCIFI novellám

Osváth Dezső:

A képzeleten túl

                                                                                                                          

Moabe Bidange napok óta rosszul aludt. Régóta fantáziált arról, hogy egyszer majd összejön egy fehér nővel. Namíbiában bőségesen akadt fehér nő, hiszen a második világháború előtt német gyarmat volt. Válogathatott volna persze a szépséges búrholland nők között is, hiszen nem csak németek, hanem búrok is élnek Namíbiában.
Németország elvesztette ezt a gyarmatát is, és Dél-Afrikához csatolták.
Namíbia 1990-ben vált függetlenné Dél-Afrikától, de az itt élő búr lakosság természetesen maradt Namíbiában.
Moabe ezen az éjjelen is verítékben fürödve ébredt. Fel és alá kezdett járkálni a szobában, és azon törte a fejét, hogyan lehetne fehér barátnője. Ugyanis Moabe fekete bőrű volt, és ezért gyakran kapott elutasító válaszokat a Namíbiában élő fehér nőktől. Tény, hogy a helyi németek és búrok szívesebben alakítanak ki kapcsolatokat egymással, mint a feketékkel.
 
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a Namíbiában élő négerek jóval békésebbek, mint a dél-afrikai társaik, és a közbiztonság is jelentősen jobb.

Moabe már le se hunyta a szemét, csak gondolkodott. Ivott egy kávét is. Aztán furcsa és veszélyes gondolata támadt. Emlékezett rá még régebbről, hogy volt Hentiesbaaiban egy illető, aki  okkultizmussal, és különféle ördögi praktikákkal foglalkozott.
A település vezetője mesélte neki, hogy ez az illető csúnya halált halt végül. Egyik éjjel a kunyhójából óriási veszekedés hallatszott ki. Valószínűleg azzal a fekete bőrű, de kék szemű férfival veszekedett, akit gyakran láttak felbukkanni a kunyhója környékén, főleg a reggeli órákban. Hogy üzleti kapcsolatban álltak-e egymással, azt már a nyomozás sem tudta kideríteni. A veszekedés során felgyulladt a kunyhó, a varázsló ordítása messzire elhallatszott. A falu népe gyorsan összesereglett. Az égő kunyhóból nem láttak kijönni senkit sem. Vödrökkel oltották a tüzet, és a varázslót kivitték a kunyhóból. Egy kés volt a gyomrába szúrva, és testét égési sebek borították. Még tudott beszélni, és a következőket mondta:
- Soha ne csináljátok utánam, nem szabad, nagyon veszélyes, végül teljesen irányíthatatlanná válhat! 
Kérdezték tőle, hogy miről beszél, de már nem tudta elmondani mire gondolt, és jobblétre szenderült.

Moabe elhatározta, hogy felkeresi a falu vezetőjét, és tanácsot kér tőle. Úgy gondolta, hogy a vezető jóval többet tud annál, mint amit a nyomozóknak elmondott.
Moabe ugyanis nagyon komolyan elhatározta, hogy bármi áron szerez magának egy fehér nőt, akár még azon az áron is, hogy ördögi praktikákhoz folyamodik....
Beült a terepjárójába, amit agyonhasználtan vett egy helyi búrtól, és elindult, hogy kiszedje az igazságot a település vezetőjéből.
Nagyon elszánt volt, arra gondolt útközben, hogy őt semmi sem állíthatja meg. Márpedig megállította. Félúton járt, amikor elérte a hatalmas homokvihar. Semmit sem látott, ezért kénytelen volt megállni. Miközben szemlélte a körülötte tomboló, vörös színben pompázó homokvihart, arról ábrándozott, hogy miket fog művelni majd a fehér barátnőjével... Közben el is aludt a terepjáróban.
Mikor felébredt, a homokvihar már eltávolodott Windhoek irányába.
Az ablakon nem lehetett kilátni a terepjáróra rakódott rengeteg homoktól. Moabe mérgesen kiszállt a terepjáróból, és hozzálátott, hogy a homoktól megtisztítsa a járgányt.
Miután végzett, elégedetten vette tudomásul, hogy a terepjáróban nem tett kárt a homokvihar, és el tudott végre indulni.
Hajnalra meg is érkezett a faluba. Ilyen időtájt elég kihaltnak tűnt a település. Kiszállt az autóból, és úgy döntött, hogy tesz egy sétát a tengerparton. A felbukkanó nap vörösre színezte az óceán habjait. Tűnődve nézett a távolba, hátha lát egy közeledő, vagy egy éppen távolodó hajót. De nem látott. Csupán az óceán habjai nyaldosták a tengerpartot. Néhol egy-egy tengerparton mászkáló rákot lehetett látni. Hűs hajnali szellő mozgatta a pálmafák koronáit.
Moabe leült az egyik pálmafa tövébe, és ismét elkezdett ábrándozni. Hatalmas képzelőerővel rendelkezett.
Unalmában elképzelte, amint egy csodaszép nő Afrodité istennő módjára kiemelkedik a tenger habjaiból. Játszott volna tovább is szívesen a képzeletével, de autózúgás törte meg a csendet.
Moabe felkelt, és elindult a falu vezetőjét megkeresni. Nem kellett sokat keresnie, Hentiesbaai központjában megtalálta. Éppen egy kecskét fejő nővel beszélgetett kedélyesen.
- Ön Immanuel Dodonge?
- Igen én. Mi járatban?
- Moabe Bidange a nevem. Beszélnünk kell sürgősen.
- Mi olyan sürgős? Nem Windhoekban van!
- Ebben a faluban senkinek sincs sürgős dolga?
- De van. Ha valakinek pottyantani kell.
Mondta röhögve a falu vezetője, Immanuel Dodonge.
- Nekem más természetű problémám van.
Válaszolta Moabe kidülledő szemekkel.
- Na akkor menjünk az otthonomba, és megbeszéljük.
Mondta Immanuel készségesen.
Megérkeztek Immanuel otthonába. Felesége sörrel kínálta őket.
- Nézze Immanuel. Azért kerestem meg magát, mert hallottam, hogy ön ért valamit a feketemágiához.
- A feketemágiához? Nem, nem értek hozzá, nem foglalkozok ilyen ördögi dolgokkal!
- Pedig évekkel ezelőtt itt dolgoztam a környéken, és hallottam a pórul járt helyi varázsló esetéről. Önt is összefüggésbe hozták az esettel kapcsolatban.
- Nekem semmi közöm Kulunwabe esetéhez, ezt a nyomozóknak is elmondtam akkor.
- Igen, elmondta. Hát persze. Nem mondott el semmit! Az egész falu arról beszél, hogy mennyire jó barátja volt önnek Kulunwabe, a falu varázslója.
- Igen, így van. De esküszöm, hogy semmi közöm a halálához! Különben is, mit kérdezősködik tőlem erről? Ön is nyomozó?
- Nem, nem vagyok nyomozó.
- Nagyon ismerős pedig az arca! Most hogy jobban megnézem az arcát, határozottan emlékszem magára.
- Hát persze hogy emlékszik. Mint mondtam, itt dolgoztam a környéken. Gyakran jártam be a faluba vízért. No meg szemlélni a csinos lányokat.
- Mégis mit akar?
- A varázsló titkát szeretném megtudni. Gyanítom, hogy mi történhetett a varázslóval. Arra is van magyarázat, hogy mi volt az a rejtélyes kék szemű fekete, akivel Kulunwabe kapcsolatba került utoljára.
- Mire gondol?
- Én elmondom magának, ha kiadja nekem a varázsló összes feketemágiával kapcsolatos feljegyzését, és könyvét.
- Miből gondolja, hogy nálam vannak ezek?
- Onnan, hogy a tűzeset után látták, amint a porrá égett kunyhó pincéjéből még a nyomozó hatóság kiérkezése előtt ön egy rakás könyvvel és feljegyzéssel távozott.
- Mese habbal! Elégett Kulunwabe összes feljegyzése és könyve!
- Na ne etessen a hülyeségével! A pincében biztos helyre voltak eltéve a könyvek és a feljegyzések, ahol nem érték el a lángok!
- Miért olyan fontosak a varázsló feljegyzései?
- Ha kiadja a könyveket és a feljegyzéseket, akkor elmondom.
- Engem nem érdekel annyira ez az egész!
Mondta Immanuel.
Moabe belátta, hogy ezzel a taktikával nem ér el semmit. Ezért egy köteg pénzt húzott elő a zsebéből, és kirakta az asztalra.
Immanuel szeme kimeredt a sok pénz láttán, és gyanús pillantást vetett Moabe-ra.
- Végül is anyagi problémákkal küszködök. Várjon, hozom amiket kér.
Mondta Immanuel, és átment a szemben lévő kis házba. Rövid időn belül megtalálta a varázsló feljegyzéseit, és könyveit. Az udvaron visszafelé jövet összetalálkozott a feleségével, és kérte, hogy hozzon nekik kecsketejet, és egy jó üveg krumpliból erjesztett vodkafélét.
Amint átadta Immanuel a feljegyzéseket és a könyveket, már meg is érkezett a felesége az italokkal.
Az asszony kitöltötte a tejet, és külön kispohárba a krumpliból erjesztett szeszesitalt.
Moabe legnagyobb megrökönyödésére Immanuel a vodkaféle italt beleöntötte a kecsketejbe.
- Mit csinál maga?
- Jót tesz az emésztésnek, próbálja csak ki!
Mondta Immanuel aprókat röhögcsélve.
-Kösz, de nincs probléma az emésztésemmel.
Mondta Moabe, és megitta az alkoholos italt a kispohárból.
- Tejet kösz nem kérek. Itassa meg vele az egereket!
Mondta Moabe. Elégedetten vette tudomásul a feljegyzésekbe, és könyvekbe belelapozva, hogy megkapta amit akart.
- Indulnom kell. Kalkrand nem a szomszédban van.
- Kalkrand? Hát az valóban messze van...Jó utat Moabe!
 - Kösz szépen.
Mondta Moabe, és elindult az autójához. Mielőtt beszállt az autójába, egy utolsó pillantást vetett a falura, és elindult vissza Kalkrandba.
A visszafelé út most zökkenőmentes volt. Moabe fáradtan zuhant az ágyába, miután hazaért. Most jól aludt. Alig hogy felébredt, mindjárt a feljegyzéseket és a könyveket kezdte olvasni. Időnként ő is készített jegyzeteket, de volt, hogy a fontosabb részeket ceruzával jelölte be. Jól tudta mit akar, és hogy mit keres a feljegyzések között. Napokig alig mozdult ki, annyira elszántan tanulmányozta a feljegyzéseket. Érezte és tudta, hogy nagyon közel jár már ahhoz, hogy belevágjon abba a sötét dologba, amit eltervezett. Az egész ötlete onnan jött Moabe-nek, hogy feketemágia segítségével szerezzen magának fehér barátnőt, hogy egyszer kezébe akadt egy magyar szerző egyik regényének angol nyelvű fordítása. Ebben arról olvasott, hogy  a képzelet erejével olyan gondolatalakokat lehet létrehozni, amelyek teljesen valóságosnak tűnnek. A regényt nagy élvezettel olvasta, és elhatározta, hogy ő is fog teremteni magának egy teljesen élőnek, valóságosnak tűnő gondolatalakot, vagy másnéven tulpát. Egy fehér nő tulpáját. Aki majd teljesíti szó nélkül minden elvárását, és nem kell azon kínlódnia tovább, hogy vajon akad-e neki majd fehér nő. Elege volt a csalódásokból, hogy a fehér nők sorra utasították el. Úgy gondolta, hogy ha megalkotja egy fehér nő tulpáját, akkor neki is lesz végre fehér barátnője. Annyira el volt ragadtatva, hogy még a helyi könyvtárba is bement, hogy utánanézzen annak, hogyan lehet tulpát készíteni. De mivel Kalkrandban nem volt ilyen témájú könyv, ezért Windhoekba, a fővárosba is elutazott. A windhoeki könyvtárban talált a tulpákról leírást. Olvasta, hogy főleg a magas szellemi szinten lévő tibeti szerzetesek a tulpakészítés mesterei, mint ahogy ezt korábban Leslie L. Lawrence magyar író regényében is olvasta. Viszont a tulpák készítéséről semmiféle konkrét leírást nem talált. Ezért kereste meg Hentiesbaai-ban a falu vezetőjét. Ugyanis a fejében összeállt a kép a hallottak alapján utólag, hogy a varázsló talán egy tulpával állt kapcsolatban. Ugyanis az előzetesen olvasott információk alapján jól tudta, hogy a tulpák külsőleg ugyan valóságosnak néznek ki, de nem mindig viselkednek anyagszerűen. Amikor leégett a varázsló háza, senkit nem láttak távozni a kunyhóból, holott látták a varázslót a kék szemű  négerrel bemenni. A varázslót kihozták ugyan az égő kunyhóból, de a kék szemű négert nem találták, nyomtalanul eltűnt...Semmilyen maradvány, csont, bőrcafat nem maradt utána Emiatt kezdett Moabe arra gyanakodni, hogy ez egy tulpa volt. Nem tévedett.
Moabe úgy érezte, elérkezett számára a pillanat, hogy a varázsló feljegyzései és könyvei alapján hozzálásson a tulpakészítéshez, és végre megteremthessen magának egy csodálatosan szép fehér nőt. Jól tudta, hogy amit tesz, az rendkívül veszélyes dolog. De nem bánta. Csak azon járt az esze, hogy legyen végre fehér barátnője.
Hozzákezdett. Besötétítette a szobája ablakait, hogy félhomály legyen. Kényelmesen helyet foglalt, a háta mögé párnát tett. Bekészített magának némi ételt és ásványvizet is, hogy ne kelljen a konyhába rohangálnia, ha időközben megéhezne. A csengőt kikapcsolta, a telefont kihúzta.
Először ellazult, utána erősen koncentrálni kezdett. Olyan erősen, hogy szinte úgy érezte, szétég a teste. Minden apró részletében elképzelte, a képzelettel történő teremtési folyamat során, hogyan fog kinézni a barátnője. A legapróbb részletekig. Még a hangját se hagyta ki.
Elkezdett verejtékezni 5 óra hossza kőkemény koncentrálás után. 6 óra hossza elteltével a szeme is erősen kezdett égni.
8 óra hossza koncentrálás után elkezdett erősen szaggatni a feje, de nem hagyta abba a műveletet, mert nem akarta kockára tenni az eljárás sikerét. 12 óra elteltével Moabét erős émelygés kerítette hatalmába, és elhányta magát. 15 óra hihetetlen erős koncentráció után Moabe elájult.
Moabe ájulása után 20 óra elteltével ébredt, erős rosszulléttel. Amikor kinyitotta a szemét, alig akart hinni a szemének: egy fiatal fehér nő állt az ágyával szemben! Nem csinált semmit, csak nézte mereven Moabét.
- Atyaúristen! Hát sikerült? Tényleg sikerült? Te az én teremtményem vagy? Hogy hívnak?
Kérdezte örömteljes izgalommal a teremtményt.
A nő nem válaszolt, csak nézett rá, mint egy robot, aki a parancsait várja.
- Válaszolj! Hogy hívnak?
- Hogy hívjanak? Mit szeretnél, mi legyen a nevem?
Kérdezte a nő.
- Nem tudod a saját nevedet?
- Nem tudom.
- Miért nem tudod a saját nevedet?
- Nem tudom.
- Tudod hogy kerültél ide?
-Nem. Csak itt vagyok.
- Kik a szüleid?
- Nem tudom.
- Mégis mit tudnál mondani magadról?
- Nem tudok mondani magamról semmit. Csak vagyok.
Hát persze hogy a nő nem tudott magáról mondani semmit. Ugyanis a tulpáknak kezdetben még csak részleges öntudatuk van. Kezdetben nem tudnak magukról semmit. Olyanok mint az újszülöttek, vagy az olyan emberek, akik amnéziásak, és nem tudják, hogy kicsodák, csak azt tudják, hogy vannak, léteznek, de nincsenek emlékeik.
Moabe elkezdett a feljegyzések között matatni, és utánaolvasott még néhány dolognak. Olvasta, hogy a Tulpák olyanok mint a robotok. Meg kell tanítani őket, fel kell őket "programozni".
- Á, szóval tanítani kell téged! Még üres a fejed azt látom. No majd én beprogramozlak! De beszélni legalább azt tudsz!
Beszélni valóban tudott a tulpa nő, ugyanis Moabe erősen koncentrált arra a teremtési folyamat során, hogy teremtménye tudjon beszélni. A nő alnémet nyelven beszélt, azon belül is nyugati alsószász nyelvjárásban, igazodva a Namíbiában gyakran, és sok helyen beszélt német nyelvhez. Ez a német nyelv az irodalmi német nyelvtől azonban annyira eltér, hogy a kizárólag irodalmi német nyelvet beszélők szinte meg sem értik. A hollandok viszont igen, mert alig van különbség a holland és az alnémet nyelv nyugati alsószász nyelvjárása között.

- A neved Liselotte. Mondd utánam: a nevem Liselotte.
- A nevem Liselotte.
Mondta egy kicsit szaggatva Liselotte, ugyanis még nem pergett úgy a nyelve.
- Nagyszerű! És most tornázni fogunk!
Mondta Moabe, és elkezdte dörzsölni a tenyerét. Behúzta Liselottét az ágyba, és levettte róla a ruhát. Liselotte nem ellenkezett. Moabe beállította
Liselottét misszionárius pózba. Férfivágya kielégítése után Liselottének lekevert egy akkora pofont, hogy Liselotte hanyatt esett. Liselotte arcán semmilyen kifejezés nem volt. Nem volt, mert olyan volt mint egy robot. Mivel Moabe nem programozott bele haragot, ezért nem is haragudott. Liselotte arcán hatalmas vörös folt éktelenkedett a pofon után.

-Ezt tudod miért kaptad?
- Nem tudom.
- Azért kaptad, mert olyan vagy mint egy fadarab! Mint egy kiégett kurva, aki már nem képes élvezni a szexet! Ezért kaptad a pofont!
Mondta dühösen Moabe, és megmarkolta erősen Liselotte mindkét csuklóját.
Megtanítalak arra, miként kell élvezni szex közben, és hogy mit kell csinálni! De ha nem csinálod azt amit mondok neked, akkor még kaphatsz többet is!
Fenyegetőzött Moabe. Elkezdte tanítani Liselottét a különböző szexpozíciókra,  hogyan nyögjön, és hogyan élvezze a szexet. Liselotte mindent szolgai módon megcsinált, minden ellenkezés nélkül. Se dühöt, se haragot nem érzett Liselotte, hiszen nem voltak ilyen érzések beletáplálva.
Moabe megtanította Liselottét mosolyogni is, azért hogy minden kívánságát és parancsát mosolyogva hajtsa végre. Így is lett.
Liselotte napi szinten részesült megaláztatásokban, és ütlegelésekben. Ez ment heteken keresztül, ugyanis a Moabe Bidangeban rejlő szadista hajlamok elemi erővel törtek elő.

Moabének el kellett mennie megint vásárolni, mivel már elfogyott az élelme, és nagyon éhes volt. Nagyon féltékeny természetű volt. Attól tartott, hogy Liselotte meglép. Mielőtt elment vásárolni, Liselottét odabilincselte az ágyhoz, és betömte a száját, hogy ne tudjon kiabálni.
Moabe szokatlanul jókedvű volt, teljesen úgy érezte, mint hogy ha kicserélték volna. Vidáman fütyéreszett az utcán, miközben ment a boltba.
Amikor hazaért, azt vette észre, hogy Liselotte nincs sehol. A ház ajtaja ugyanúgy zárva volt, ahogy hagyta, és a bilincset sem nyitotta ki senki!
Moabe úgy érezte, hogy mindjárt idegbajt kap, és elkezdett törni-zúzni. Közben azt üvöltözte: Hol vagy Liselotte? Hol vagy?
Kérdésére nem kapott választ.
Liselotte eltűnése óta már eltelt 10 óra hossza, amikor az éjszaka közepén egy nagy puffanást lehetett hallani a másik szobából. Moabe riadtan felébredt, és berohant a szobába. Liselotte volt a másik szobában!
- Hol voltál te szuka! Hol voltál?
Mondta Moabe, és elkezdte ütlegelni Liselottét. Liselotte tűrte az ütéseket, és nem szólt semmit sem. Fájdalom nem látszott rajta. Még csak nem is sikoltozott.
Moabe annyira bedühödött, hogy az arcába rúgott egy akkorát, hogy Liselotténak kiesett 3 foga. Ömlött a vér.
- Na te mocsok most megkaptad a magadét azért, hogy máskor ne merj meglógni!
Moabe a krumpliskamrába tuszkolta Liselottét, mert annak nem volt ablaka. Utána rázárta az ajtót.

Másnap reggel Moabe jókedvűen ébredett, mintha mi sem történt volna. Elégedett volt azzal, hogy mennyire megleckéztette Liselottét.
Felöltözött, és elment megnézni Liselottét a krumpliskamrában.
Liselotte ott állt, de a ruházatán nem volt vérnyom. A fogai épek voltak, egy sem hiányzott. Mintha mi sem történt volna. Liselotte gúnyosan rávicsorított Moabéra, amint megjelent a kamrában.
Moabe amikor meglátta Liselottét, hogy a kitört fogai helyén új fogak vannak, döbbenet ült ki az arcára.
Liselotte erre gúnyosan felröhögött.
Moabe egy kicsit megijedt, mert ilyen érzelmi reakciót nem táplált bele Liselottéba. Liselotte új érzelmi reakciója annak a jele volt, hogy elkezdett öntudatára ébredni. Ha egy tulpa öntudatára ébred, akkor többé már nem bánhatnak vele úgy, mint egy rongybabával...
Moabe megijedt egy kicsit, és ismét rázárta az ajtót Liselottéra.
A jegyzeteket és a könyveket olvasva megértette, hogy Liselotténak azért nem véres a ruhája, és azért épek ismét a fogai, mert a tulpák anyagszerűnek hatnak ugyan, de nem anyagszerűen viselkednek.
Visszament ismét a krumplitárolóba, hogy Liselottén ismét kiélhesse férfi vágyait.
Liselotte gúnyos kacagását jól hallotta, de nem látta sehol. Mintha láthatatlan lett volna. Egy pillanatra felderengett Liselotte, de most nem olyan volt mint egy hús-vér ember, hanem mint egy áttetsző alak, mint egy szellem.
Moabe ismét megijedt, és kirohant a krumplitárolóból. Elkezdett félni. Komolyan elkezdett félni.
Liselotte hirtelen megjelent a helyi piac egyik félreeső zugában. Így nem látta senki, hogy a semmiből bukkan fel.
Bár Namíbiában elég sok fehér lakik, de a piacon mégis nagy feltűnést keltett Liselotte. Most teljesen más ruházat volt rajta, mint amilyet Moabénél viselt.
Szász népviseletben mászkált, és nézelődött a piacon. Platinaszőke haja lobogott a szélben. Tejfehér bőrét pirospozsgásra perzselte a nap. A négerek fütyültek utána, de nem próbált meg egyik se kikezdeni vele.
Liselotte nem jelentkezett 2 hétig Moabénál. Nagyon gyakran Kalkrandtól több 100 Km-re jelent meg, a tengerparton. Ott sétálgatott, és sokat gondolkodott.
Egyre-jobban hatalmukba kerítették olyan érzések, amiket azelőtt sosem érzett. Emberi érzések voltak ezek. Liselotte teljesen öntudatára ébredt. Tulpa volt ugyan, de most már teljesen öntudatára ébredve. Ha Moabéra gondolt, gyilkos düh fogta el. Még nem tudta kordában tartani az érzéseit, annyira újak voltak számára.
Éjszakánként alig mert aludni Moabe. Jól tudta, hogy Liselotte bármelyik pillanatban megjelenhet. Így is történt. Mintha megérezte volna Liselotte jelenlétét, kinyitotta a szemét, és előkapta a kést, amit a párnája alatt tartott.
Moabe annyira rettegett, hogy késsel rárontott Liselottéra. Hasba szúrta Liselottét, aki erre megfogta Moabét, és kicsavarta kezéből a kést. Utána iszonyú erővel hozzávágta Moabét a falhoz. Hatalmasat repült Moabe, és úgy beverte a fejét, hogy vércsíkot húzott a feje a falon. Nem halt meg, de nem is volt magánál...
Liselotte elégedett volt. Előkeresett egy táblát, és vörös festéket. Ezt írta a táblára:
ÍGY JÁR MINDEN FÉRFI, AKI NŐT BÁNTALMAZ!

Utána Moabét kivitte az éjszaka kellős közepén a háza elé, az utcafrontra. A nyakába akasztotta a táblát, és elégedetten távozott.
Másnap nagy csődület volt Moabe háza előtt. Moabét állták körbe, és hívták az orvost. Az orvos levette Moabe nyakából a táblát, és megállapította, hogy él, de nem lehet felébreszteni. Kómában van. Elvitte a mentő. A Moabét körülállók még órákig tanakodtak azon, hogy mi is történhetett, és hogy miért akasztották Moabe nyakába az ÍGY JÁR MINDEN FÉRFI, AKI NŐT BÁNTALMAZ! felíratú táblát.
Liselotte békésen és elégedetten sétált a tengerparton, Lüderitz mellett. Gondolataiban volt elmerülve, és azon gondolkodott, vajon mit is kezdhetne az életével. A késszúrásnak már nyoma sem volt, olyan mintha meg se történt volna. Csak a lelki sebek maradtak meg, amit Moabe Bidange okozott neki több héten keresztül.
Jürgen van Martins éppen a szokásos ebéd utáni futását művelte, amikor megpillantotta szemből a csodaszép Liselottét. Jürgen rámosolygott, és Liselotte visszamosolygott. Jürgen pár méter után visszafordult, és elhatározta, hogy valamilyen ürüggyel megszólítja Liselottét.
- Rohanok, mert kihűl a kakaóm. Velem tartasz egy kakaópartira?
Próbálta humorosra fogni az egészet Jürgen.
Liselotte nézett rá égszínkék szemével, de mutatta, hogy nem nagyon érti.
Jürgen ugyanis irodalmi német nyelven beszélt hozzá.
Erre ugyanezt a kérdést feltette afrikaans nyelven, ami a holland nyelv dél-afrikai változata.
Ezt már könnyebben megértette Liselotte, és felnevetett.
Magyarázta neki Liselotte, hogy ő az alnémet nyelv nyugati alsószász nyelvjárását beszéli csak, a felnémet nyelvet csak nehezen érti meg.
Erre Jürgen felnevetett.
- Na még jó, hogy nem csak németül tudok, hanem tudok afrikaansul is. Ezt legalább érted.
- Beszélj hozzám ezen a nyelven, és jobban megértjük egymás beszédét!
Mondta neki Liselotte mosolyogva.
- Örömmel kisasszony. Még szerencse, hogy félig búr vagyok. Az apám búr, ezért tudok afrikaansul, az anyám pedig német. Áll még a kakaóparti?
Erre a kérdésre Liselotte is felnevetett, és igent mondott a kakaópartira.
Jürgen háza nem messze a tengerparttól volt Lüderitzben, így találkozásuk színhelyétől már nem kellett sokat gyalogolniuk Jürgen házáig.
Szép napos idő volt, és most a szél se fújt. Jürgen főzött egy jó adag minőségi holland kakaót, amit a kertben szolgált fel Liselotténak.
Leült a kerti székre Jürgen is, és miközben a kakaót fújták, kedélyesen beszélgettek.
Néha-néha elakadtak a folyamatos beszélgetésben, hiszen Jürgen afrikaansul beszélt Liselottéhoz.
- Hogy lehet az, hogy namíbiai német vagy, és nem beszéled az alsószász németet?
Kérdezte csodálkozva Liselotte.
- Namíbiában sem minden német beszéli az alsószász németet. Tévedés azt hinni, hogy itt  Namíbiában mindenki az alsószászt beszéli.
- De a legtöbb német ebben az országban ezt a nyelvezetet beszéli.
Mondta ellenkezve Liselotte.
- Úgy látszik én is a kivételekhez tartozok. Látom, érdekel téged a nyelvészet.
Mondta Jürgen.
- Azok után amin keresztül mentem, ne csodálkozz rajta. Keresem önmagamat, és érdekel minden!
- Akkor maradjunk a német nyelv rejtelmeinél?
Kérdezte vigyorogva Jürgen.
- Á, nem fontos. Mesélj egy kicsit inkább magadról. Szeretnélek jobban megismerni.
Mondta Liselotte.
-  Itt születtem Namíbiában, Grootfonteinben. Gyönyörű hely. A szüleim még ott laknak, de én elköltöztem tőlük ide Lüderitzbe. Mégis csak jobb a tengerparton lakni. Ha már a szüleimet megemlítettem, akkor róluk is szólnék pár szót. Az apám búr, aki Dél-Afrikából menekült el.
- Elmenekült?
- Igen elmenekült Dél-Afrikából a katasztrófális méreteket öltő négerbűnözés miatt.
A néger hatalomátvétel után 1 millió fehér hagyta el az országot. Apám úgy döntött, hogy marad. Vesztére. Egyik éjjel rágyújtották a házát. Még időben ki tudott menekülni a házból. Hallotta, amint a gyújtogatók azt üvöltözték, hogy halál a fehérekre, halál a búrokra!
Így apám is elhagyta végül Dél-Afrikát, és Hollandiába menekült. Ott ismerkedett meg az anyámmal.
- Azt mondtad, hogy az anyád német.
- Igen, az anyám német. A kommunista NDK-ból menekült át
Nyugat-Németországba, onnan pedig Hollandiába utazott, Rotterdamba.
Anyám eldöntötte, hogy elutazik Namíbiába, mert ott szikrázóan süt a nap, és rengeteg német él. Elhatározta, hogy itt fog élni, és letelepedni. Így is lett.
Most egyébként hazautazott az apámmal rokonlátogatásra Németországba.
Erfurtban vannak, ott élt az anyám, mielőtt elmenekült az NDK-ból. De szerencsére most már Németország újra egységes, és a kommunizmus is megszűnt!
- És az apád idejött Namíbiába lakni?
- Az anyámmal Rotterdamban ismerkedett meg. Egymásra találtak, hiszen mind a ketten menekültek. Apám annyira szerelmes volt az anyámba, hogy elhatározta, vele tart Namíbiába. Így is történt.
- Na akkor nem került messze az apád Dél-Afrikától...Itt van mindjárt a szomszédban.
- A sors szeszélye. Apám a négerbűnözők elől menekült el Dél-Afrikából.
Az itteni feketék sokkal normálisabbak, mint a Dél-Afrikai négerek. A közbiztonság is sokkal jobb.
- Elegem van a feketékből, utálom őket!
Mondta Liselotte.
- Ha tudnád, hogy heteken keresztül miken mentem keresztül! A gazdám egy fekete szadista disznó volt!
Fakadt ki Liselotte.
- A gazdád?
- Igen a gazdám. Nincsenek emlékeim a szüleimről, nem tudok semmit a múltamról, csak azt tudom, hogy volt egy gazdám! Irányított mint egy bábot! Úgy éreztem magam, hogy engedelmeskednem kell neki, hogy nincs saját akaratom. Aztán idővel elkezdtem gondolkodni, és egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Csak gondolkoztam és csak gondolkoztam. Fokozatosan kezdtem érezni, hogy egyre inkább önmagam vagyok, és hogy képes vagyok kivonni magamat az irányítása alól. Képes lettem egyre jobban saját döntéseket hozni. Úgy érzem, hogy most már képes vagyok irányítani a saját érzéseimet és cselekedeteimet. Olyan az egész, mintha egy köd lett volna rajtam, ami már szerencsére eloszlott.

Jürgen majd leesett a székről, amikor ezeket a kifakadásokat meghallotta. Liselotte kipakolta a hátizsákban lévő könyveket és feljegyzéseket az asztalra.

- Íme az igazság rólam!
Mondta Liselotte könnyes szemekkel, és az asztalra borult zokogva.
Jürgen gyorsan odarohant, és próbálta megvigasztalni. Liselotte kezdett megnyugodni, és folytatta mondanivalóját.

- A gazdám ezeket olvasgatta minden nap. Egy idő után felkeltette a kíváncsiságomat, hogy miért olvassa ezeket a könyveket és feljegyzéseket oly nagy érdeklődéssel. Belelapoztam a könyvekbe, de a gazdám tetten ért.
Szíjjal össze-vissza verte a hátamat, és közben azt ordítozta, hogy még egyszer ne merjek hozzányúlni a dolgaihoz.
- Mutassad a hátad kedves!
- Hiába keresel rajta nyomokat, nincs rajta. Amikor megvert, akkor vérzett nagyon, a pólóm is csupa vér volt. Aztán rövid idő elteltével a sebeim eltűntek teljesen nyomtalanul, a vér is eltűnt a ruházatomról. Utoljára kést szúrt a hasamba, de már nincs nyoma annak se.
- De hisz ez lehetetlen! Ilyen nincs!
- Akkor olvass bele te is ezekbe a könyvekbe! Benne van mindenre a magyarázat...
Jürgen kezébe vett egy feljegyzést.
- Tulpakészítés? Az meg mi?
- Sokáig én se tudtam. De miután agyonvertem a gazdámat, megtudtam mindent ezekből a könyvekből.
- Agyonverted???
- Igen agyonvertem, mert már nem bírtam elviselni, hogy kegyetlenkedik velem, és uralkodik felettem! Egyébként nem halt meg. Mert ha meghal, akkor nekem is végem van.
- Mi van? Miket beszélsz?
- Én nem ember vagyok, hanem egy tulpa. Olvasd el kérlek az itt lévő könyveket, és feljegyzéseket. Benne van a feljegyzésben, hogy a tulpa nem önálló lélek, még akkor sem, ha teljesen öntudatára ébred. A tulpa megsemmisül, ha meghal az az illető, aki létrehozta.
- Ugye ez az egész csak egy rossz vicc?
- Nem, ez nem vicc. Ez a szomorú igazság. Miután agyonvertem a gazdám, bepakoltam a könyveket egy hátizsákba, és elhoztam. Volt időm tanulmányozni őket eleget, mielőtt te és én találkoztunk.
- Szerintem most fejezzük be, és menjünk be a házba. Lepihensz egy kicsit, mert látom, hogy nem vagy jól drága Liselotte.
- Jól vagyok, de bemehetünk.
Mondta Liselotte.
Jürgen bekapcsolta a TV-ét, és úgy döntött, hogy megkínálja Liselottét teával is. Liselotte nézte addig a TV-ét. Miután kész lett a tea, Jürgen tálcán vitte Liselotténak.
Liselotte még a TV-ét nézte, amikor hirtelen eltűnt, semmivé vált Jürgen szeme láttára. Jürgen úgy megijedt, hogy a tálcát azon nyomban elejtette. A porcelán teás készlet összetört, a tea meg szétfolyt a szőnyegen.
- Hol vagy Liselotte? Mi van veled? Hová tűntél?
Kérdezte Jürgen kétségbeesve. Választ azonban nem kapott. Eszeveszetten rohant ki az udvarra, de ott sem volt Liselotte. Meglátta a könyveket és a feljegyzéseket, bepakolta a hátizsákba, és bevitte őket a házba. Annyira kiakadt Jürgen, hogy gondterhelten a fejét fogta, és azon őrlődött, hogy most mitévő legyen. Kivette a hátizsákból a könyveket és feljegyzéseket, és hajnalig olvasgatta őket.
Liselotte eközben a kórházban volt, ahol Moabe feküdt kómában.
Nem érzett megbánást tette miatt. Csak egyszerűen kíváncsi volt.
Délben ébredt fel Jürgen. Amikor ébredezett, arra gondolt, hogy a Liselottéval való találkozása csak egy álom volt. De aztán hamar kitisztult a feje, és kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ami történt az valóság.
Bekapcsolta a TV-ét, és elindult a konyhába, hogy igyon egy jó hideg gyömbérsört.
Éppen bontotta fel a sört, amikor lépteket hallott a szobából. Amikor bement a szobába, majdnem elejtette a sört, amint meglátta ismét Liselottét.
Liselotte meg csak állt a szoba közepén TV távkapcsolóval a kezében. Sápadtan és komoran nézett Jürgenre.
- Liselotte! Hol voltál?
Liselotte gondterhelten nézett Jürgenre.
- Mi a baj kicsim?
- Üljünk le, és elmagyarázok mindent.
Mondta Liselotte, és kikapcsolta a TV-ét.
- Úgy gondolom, nekem már nincs sok hátra.
- Beteg vagy?
- Nem, nem vagyok beteg. Egyre jobban fogy az erőm, érzem.
- Azért tűntél el nyomtalanul?
- Nem, nem azért. Mint mondtam, én egy tulpa vagyok, az az egy megszilárdított gondolatalakzat. Külsőleg úgy nézek ki mint bármely más létező ember. Van vérnyomásom, dobog a szívem, lélegzem, és még sorolhatnám. Persze vannak eltérések bizonyos dolgokban. Ilyen dolog, pl. hogy nem lehet hagyományos értelemben elpusztítani, el tudok tűnni bármikor, egy szemvillanás alatt képes vagyok megjelenni több ezer Km-re innen, és még nagyon sok mindent mondhatnék a tulpákról, így magamról is.
- Olvastam a feljegyzéseket és a könyveket, de még eléggé az elején tartok. Azt viszont nem értem, hogy ha elpusztíthatatlan vagy, akkor miért aggódsz?
- Igen, pont erről akartam veled beszélni. Hagyományos értelemben elpusztíthatatlan vagyok. Viszont nem vagyok halhatatlan!
- De mégis, mi a problémád?
- Említettem neked, hogy ha a tulpa létrehozója meghal, akkor megsemmisül a teremtménye is. Nos, aki létrehozott engem, nagyon úgy tűnik, hogy meg fog halni.
- Miért, mi baja van?
- Az a baja, hogy haldoklik. Jelenleg kómában fekszik, de az orvosok szerint bármelyik pillanatban meghalhat.
- Akkor jól elintézted.
- Igen, jól elintéztem. Csak azt kapta, amit megérdemelt. Teljes erőből úgy hozzácsaptam a falhoz, hogy majdnem szétloccsant a feje...
- És te hogy érzed magad most?
- Még viszonylag jól, de érzem, hogy gyengülök én is.
Mondta Liselotte elkeseredve, és elkezdett zokogni.
Jürgen átkarolta Liselottét, és elkezdte vigasztalni. Liselotténak jólesett, hogy Jürgen ennyire rendes vele.
- Jó idő van. Üljünk autóba, és használjuk ki az időt, amíg csak lehet!
Mondta Liselotte.
- Remek ötlet.
Mondta Jürgen, és kiállt a garázsból, a nyitott tetejű autójával. Liselotte már megnyugodott, és jókedvűen ugrott be Jürgen Mercedesébe. Nem vittek magukkal sok cuccot, hiszen már délután volt, és tervezték, hogy túl messzire mennek.
Felbőgött a nyitott tetejű Mercedes motorja, és Jürgen beletaposott a gázba.
Liselotte nagyon élvezte, hogy nyitott tetejű autóban utazik. Platinaszőke haja lobogott a szélben, és átérezte Jürgennel együtt a féktelen szabadság érzését.
Liselotte nagyon élvezte az utazást. Integetett az autóból, és jókat nevetett. Felszabadult volt, mint egy kisgyerek.
Az út egy idő után már nagyon porzott. A táj gyönyörű volt, leginkább a Grand Canyonra emlékeztetett. A hegyek vörös színben pompáztak a délutáni nap fényében. Amikor megérkeztek Sendelingsdorfba, leparkolták az autót, és elindultak túrázni. A nap még mindig perzselően sütött. A közeli folyó mentén gyalogoltak, és kerestek egy nyugodt, félreeső helyet. Jürgen átkarolta Liselottét, és elkezdtek csókolózni. Nagyon felszabadultnak érezték magukat. Kellemes együttlétet töltöttek el egymással, ami nem csak csókolózásból állt...
A kellemes együttlét után beszélgetni kezdtek.
- Tőled jobb gondolatalakzatot kitalálni se lehetett volna. Az úgynevezett gazdád jó munkát végzett azzal, hogy ilyen széppé és gyönyörűvé alkotott.
- Ó nagyon szépen köszönöm!
Mondta  mosolyogva Liselotte, miközben szerelmes pillantásokat vetett égszínkék szemével.
- Megéheztem. Dobjunk össze pár szendvicset Lise!
- Rendben, már készítem neked.
- Hogy-hogy csak nekem készíted? Te nem vagy éhes?
- Én sohasem vagyok éhes, és sohasem vagyok szomjas.
- Ó tényleg, tudom, te egy gondolatalakzat vagy, aki anyagszerűnek tűnik, de nem viselkedik anyagszerűen. Olvastam a könyvben, amit adtál. De mégis annyira hihetetlen ez az egész számomra! Hiába tudom, hogy te egy tulpa vagy, mégis azt látom, hogy egy mély érzésekre képes hús-vér nő vagy. Ez tiszta őrület!
- A tények bizony makacs dolgok. Bár sosem vagyok éhes, a kedvedért ehetek pár falatot, hogy még emberszerűbbnek tűnjek.
Mondta Liselotte pajkosan.
- Egyél te is, persze. Az evés jó dolog. Majd meglátod!
- Hát jó.
Mondta Liselotte, és beleegyezően megrándította a vállát, mint akinek teljesen mindegy hogy eszik-e vagy sem.
A szendvicsek elfogyasztása után, a lenyugvó nap fényében még sétáltak egy kicsit a folyó mentén, majd utána visszasétáltak Sendelingsdrifbe.
Elégedetten és feltöltődve szálltak be az autóba mind a ketten, és elindultak vissza Lüderitzbe.
Útközben jókedvűen beszélgettek. Idővel azonban Liselotte kezdett egyre csendesebbé válni.
- Mi a baj, Lise? Úgy látom, mintha nem éreznéd jól magadat.
- Igen, kezdem valahogy úgy érezni, hogy kezd elhagyni az erőm. Úgy érzem, magamat, mintha szédülnék is, de nagyon.
- Megállok jó?
- Ahogy gondolod Jürgen.
Mondta Liselotte.
Jürgen leállította az autót, és félreállt az úttestről. Amikor leállította az autót, és ránézett ismét Liselottéra, nagyon megdöbbent.
- Mi van veled Lise?
- Ez itt a vég Jürgen. Nekem végem van. Mondta Liselotte, miközben az egyre jobban átlátszóvá váló testét figyelte.
- Nem lehet, hogy azért halványodsz, mert el fogsz tűnni megint, mint a múltkor?
- Nem, ez valami egészen más drága Jürgenem. Nekem végem van, szó szerint a végét járom.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget? Azt mondtad, hogy halhatatlan vagy!
- Nem, én nem azt mondtam. Én azt mondtam, hogy hagyományos értelemben véve nem lehet elpusztítani engem.
- Akkor most mi van veled?
Kérdezte Jürgen egyre jobban kétségbeesve.
- Emlékezzél, azt is mondtam neked, hogy ha meghal az a személy, aki megalkotott engem, akkor én is vele pusztulok el.
- Na de miért? Miért van ez?
- Nagyon rosszul vagyok Jürgen, ennek kifejtésére már nincs sok időm, de elmondom neked, amilyen gyorsan csak lehet. Nem vagyok elkülönült lélek, mint a többi ember. Bár most már önálló személyiséggel rendelkezem, mert öntudatra ébredtem, de ne felejtsd el, hogy én akkor is csak egy megszilárdult, élő, gondolatalakzat vagyok. Az alkotóm haldoklik, a végét járja ezekben a percekben, és én is meghalok vele együtt.
- Ne halj meg Liselotte, ne halj meg kérlek!
Mondta Jürgen most már sírva, és átkarolta a már félig átlátszóvá váló Liselottét.
- Nem, nem, nem, én akkor sem fogok belenyugodni soha a halálodba!
Liselotte csak nézett Jürgenre szomorúan, és jól tudta, hogy nem tehet semmit se. Megadóan várta a halált. Egyre halványabbá vált, és Liselotténak már annyi ereje se maradt, hogy megszólaljon.
- Ne hagyj itt Liselotte! Ne hagyj itt szerelmem!
Mondta neki zokogva Jürgen.
Alighogy kimondta ezeket a mondatokat, Liselotte búcsúzóul intett még neki egyet, és megszűnt létezni. Ugyanebben a pillanatban lehelte ki a lelkét Moabe Bidange is.
Jürgen teljesen összeomlott. Két óra hosszán keresztül zokogott az autóban, végül erőt vett magán. Az 5Km-re lévő Haalenbergben megállt, és kiszállt az autóból. Az ég csodálatosan csillagos volt, és beragyogta az egész látóhatárt. Ez a csodálatos látvány némileg megnyugtatta Jürgent, és beszállt az autóba ismét.
Némileg megnyugodva, de az eseményektől teljesen kimerülve vezette az autóját. Lüderitz már nem volt messze, de egyszerűen olyan fáradt volt, hogy Kolmanskopban kénytelen volt megállni. Keresett egy parkolót, és kimerülten elaludt a kocsiban. Délelőtt 10 órakor már nagyon meleg volt, Jürgen arra ébredt, hogy a tűző nap fénye szinte perzseli a testét. Jürgen kiszállt a kocsiból, végzett 1-2 tornagyakorlatnak is beillő mozdulatot, hogy frissüljön egy kicsit. Ivott utána egy alkoholmentes sört, és egy adag kávét, majd elindult végre haza, Lüderitzbe.
A város határában a tenger kellemesen párás hűs levegője csapta meg, és a tenger sós illata is érezhető volt.
Jürgen amikor hazaért, éppen csörgött a telefon. A szülei telefonáltak Németországból, és közölték Jürgennel, hogy 1 héttel tovább maradnak a tervezettnél, a rokonok unszolására. Továbbá közölték vele azt is, hogy ha hazaérnek Namíbiába, akkor majd meglátogatják őt is 1 hét múlva.
Jürgen örömmel vette tudomásul, hogy meglátogatják őt is a szülei, hiszen már 3 hónapja is van annak, amikor találkozott velük személyesen.
A telefonálás után, Jürgen a fotelben gondolataiba merült, és Liselottéra gondolt. Fájt neki nagyon Liselotte elvesztése. Egy kis gondolkodás után, mintha valami isteni szikra pattant volna ki a fejéből, egy olyan ötlete támadt, amire korábban sohasem gondolt volna...
Jürgen jól tudta, hogy a remény hal meg utóljára. Elővette a Liselotte által hozott tulpakészítéssel kapcsolatos könyveket és feljegyzéseket. Intenzíven tanulmányozta őket, és alig aludt napokon keresztül. Végül hozzálátott ő is a tulapkészítésnek, akár csak Moabe Bidange. Elhatározta, hogy megalkotja ő is Liselottét.
Jürgennek sokkal nehezebben ment a tulpakészítés, hiszen nyugati ember lévén, a racionális énje is akadályozta a tulpa elkészítésében. De nem adta fel.
Kitartását végül siker koronázta. A tulpa amit készített, először halványan jelent meg előtte, nagyon hosszú, és kitartó koncentráció után. A legnehezebb szakaszon ekkor azonban már túl volt, hiszen ezzel már megalkotta a tulpa vázát. Liselotte teste egyre valóságosabb alakot kezdett ölteni. A testének elmosódottsága, halványsága, és átlátszósága egyre jobban csökkent a tulpa alkotási folyamat során, végül teljesen emberszerűvé vált. Miután Liselotte teste elkészült, még nem mozdult, és nem reagált. Olyan volt még, mint egy bábú. Viszont külsőleg teljesen Liselotte mása volt.
Jürgen a tulpa testének elkészítése után hozzálátott, hogy feltöltse Liselottét érzelmekkel, és gondolatokkal. Olyan lelki tulajdonságokkal töltötte fel a tulpát, mint amilyen Liselotte volt. A folyamat során Jürgen felfigyelt arra, hogy egy idő után Liselotte már mosolyog is. Ahogy töltötte fel érzelmekkel valóságos embernek tűnő gondolatalakzatát, úgy nyilvánultak meg teremtményén az érzelmek is.
Amikor Jürgen már meggyőződött róla, hogy a tulpa végre elkészült teljesen, akkor megszólította, és különböző dolgokra tanította meg. Eleinte még nagyon ügyetlen és esetlen volt Liselotte, de az idő folyamán egyre talpraesettebbé vált.
Ennek a Liselotténak nem voltak emlékei Jürgennel kapcsolatban, és ezt Jürgen szomorúan vette tudomásul. Ezért még ráadásként úgy döntött, hogy ezeket az emlékeket is beletáplálja. Végül sikerült is neki. Ezek az emlékek Liselotte lelkét nem érintették meg, hiszen ezek csak mesterségesen beletáplált emlékek voltak, és nem közvetlenül tapasztalta meg Jürgennel.
Jürgen szülei a megbeszélt időpontban megérkeztek. Jürgen, és Liselotte már boldogan várták őket. Jürgen boldogan mutatta be a szüleinek az új barátnőjét.
- Apa, anya, bemutatom nektek Liselottét. 3 hét múlva lesz az esküvőnk, meg vagytok hívva ti is!
Mondta a szüleinek Jürgen, és a világ legboldogabb emberének érezte magát Liselottével együtt.

VÉGE